Tavaszom, szólalsz bennem.
Imbolygó reggeleken
szívemen ösvényt taposott
– míg nem jött  villamosod –,
ösvényt a tavasz, szerelem…
Ösvényem nem vehetem
tőled: őriznélek…

(Lehetne ez a díszlet.)

Én is most villamoson:
teutánad tovautazom,
őrizlek tavasz-utakon,
ösvényem nem tarolom.
Egy másik villamoson
követlek én, s a tavaszom,
követlek én villamoson:
még ugyanazon  a tavaszon.
Imbolygó Tavaszom: ide-
vélnélek, villamoson…
Soraim fele eszeveszett,
hajtanak így a kerekek,
egyre könyörtelenebb
ez az ösvény, hova rejt teveled
szerelem titkon, idebenn.
Robogok mégis esztelen,
s szól tavaszom: a szerelem,
hogy „majd egy villamoson
egyszer még veled utazom,
imbolygó tavasz-utakon,
Tavaszom: magamat megadom!”