Akkor katicabogárt fogtam sok tavaszon,
s gondtalan szomorodtam gondokon,
gyerek-bánaton:
régi éveken, volt-nyarakon.
Még rabul, ki voltam,
sirattam magam, gyerek-lelkemet,
s dacoltam, ha magány felkeresett.
Így éltem én sokat, kósza éveket:
kinevettem, s daloltam elfeledt korom.
S mostan – volt mi a múltban –,
hogy szabadultam, nem is tudom:
hová enyészett nyár, a régi kert?
Margaréta-fej, katicabogár…
Tavaszon tulipán, pázsiton a nyár,
hajnali tél vagy ősz… nem is tudom.
Most gyerek-lelkemet visszahozom,
ha néha bánat vinne perceket
– s talán még lehet! –
gondolom valaha–gyerek lelkemet.
