Eső a lelkemen

Tavasz szemez, s esős, mégis esős a délután.
Én állok itt tavaszba’ benn,
s foly’ könnyem, foly’ bután…
Csak foly’, csak foly’ bután
– tavaszba’ benn, s után…
Nem nézem már, hogy távolodsz,
nem gondolom: még várni fogsz talán…
Itt állok, itt, tavaszba’: benn eső és délután,
s foly’ könnyem, foly’  – tavaszba’ benn –
csak foly’, csak foly’ bután.
A pillanat hol összetört – itt állok még a ház előtt,
romok között már nem leszel velem…
Hagytál hová? – nem is kérdezhetem.
Még állok itt, és lépni képtelen:
felednek hónapok, hetek,
s hogy könnyezem, nem értheted.
Pedig tavasz, tavasz szemez, eső a délután…
Én állok itt, s a ház előtt, tavaszba’ benn, s után,
foly’ könnyem: foly’, csak foly’ bután – egy pillanat után.
Sírok. A könnyem szétszalad, s mi éppen elveszett:
lelkembe gyúrja arcodat – mi éppen elveszett –
az arcra vési arcodat,
romokra könny-falat fakaszt…
mi éppen elveszett: hová lefesselek.
Sírok: a könnyeim: tavasz; eső a délután.
És érzem: messze, messze vagy…
Még foly’, csak foly’ bután:
foly’ könnyem itt a ház előtt
hol tört cserépre száz-idők,
egy pillanat után.
Nem nézem azt, hogy távolodsz,
s nem gondolom: tán várni fogsz…
Esős tavasz, tavasz szemez – és mindig délután…
Csak állok itt: tavasz előtt, tavaszba’ benn, s után…
s foly’ könnyem, foly’, csak foly’ bután
– eső, tavasz után.