Eső a lelkemen

Kánikulában, a lombok alatt,
mikor éppen a Költő arra haladt,
és ballagott pont a Szajna felé:
hogy az Ősz beszökött – majd’ észrevevé…

Kánikula…, és a lomb fönn kong…
A Szent Mihály úton vele szembefutott:
találkoztak – az Ősz meg a Költő,
s valamit súgott akkor neki Ő.

(A Szajna felé ahogy ballagott,
dúltak lelkében a dallamok…
és jaj, még az Ősz is jött hirtelen,
– tréfásan: néhány falevelen.

Micsoda volt, mit az Ősz neki sugdosott?
A bús Költő ott mire gondolhatott?
Nem tudja – csak ő, s ami beleremegett…
meg tán szanaszét a falevelek

néhányan…) A nyár bele sem botlott,
hogy: „zümm, zümm” – a levél kacagott,
vele akkor az Ősz észrevétlenül…
egy perc – s Párizsból kipenderül.

Párizsban… Kánikula… Csak a lomb
sejthette: az Ősz az imént járt ott…
meg a Költő (éppen a Szajna felé),
s az út remegett, remegett még belé.