Eső a lelkemen

Tavaszom, szólalsz bennem.
Imbolygó reggeleken
szívemen ösvényt taposott
– míg nem jött  villamosod –,
ösvényt a tavasz, szerelem…
Ösvényem nem vehetem
tőled: őriznélek…

(Lehetne ez a díszlet.)

Én is most villamoson:
teutánad tovautazom,
őrizlek tavasz-utakon,
ösvényem nem tarolom.
Egy másik villamoson
követlek én, s a tavaszom,
követlek én villamoson:
még ugyanazon  a tavaszon.
Imbolygó Tavaszom: ide-
vélnélek, villamoson…
Soraim fele eszeveszett,
hajtanak így a kerekek,
egyre könyörtelenebb
ez az ösvény, hova rejt teveled
szerelem titkon, idebenn.
Robogok mégis esztelen,
s szól tavaszom: a szerelem,
hogy „majd egy villamoson
egyszer még veled utazom,
imbolygó tavasz-utakon,
Tavaszom: magamat megadom!”

Halk egyre ég, alkony cseperész.
Perc hány sorol itt? – még néznélek,
s tűntél… Ablakomba ér a magány
teutánad: a város rejt, félek…

Hajnal. És védtelenül tavaszom.
Az eső: bennem tűnt pillanaton;
város, hova rejt? – még néznélek…
Teutánad: eső a magány. Félek.

Mikor ég szélén a tavasz lendült –
közben a hídon te meg én, mentünk.
Lendült…, s mentünk: a tavasz, te meg én,
épp alkonyodott. Fent ég szélén
tavaszom lobogott. És szemben a Hold…
Soha-még tavaszom teveled: sose volt.

Tavasz szemez, s esős, mégis esős a délután.
Én állok itt tavaszba’ benn,
s foly’ könnyem, foly’ bután…
Csak foly’, csak foly’ bután
– tavaszba’ benn, s után…
Nem nézem már, hogy távolodsz,
nem gondolom: még várni fogsz talán…
Itt állok, itt, tavaszba’: benn eső és délután,
s foly’ könnyem, foly’  – tavaszba’ benn –
csak foly’, csak foly’ bután.
A pillanat hol összetört – itt állok még a ház előtt,
romok között már nem leszel velem…
Hagytál hová? – nem is kérdezhetem.
Még állok itt, és lépni képtelen:
felednek hónapok, hetek,
s hogy könnyezem, nem értheted.
Pedig tavasz, tavasz szemez, eső a délután…
Én állok itt, s a ház előtt, tavaszba’ benn, s után,
foly’ könnyem: foly’, csak foly’ bután – egy pillanat után.
Sírok. A könnyem szétszalad, s mi éppen elveszett:
lelkembe gyúrja arcodat – mi éppen elveszett –
az arcra vési arcodat,
romokra könny-falat fakaszt…
mi éppen elveszett: hová lefesselek.
Sírok: a könnyeim: tavasz; eső a délután.
És érzem: messze, messze vagy…
Még foly’, csak foly’ bután:
foly’ könnyem itt a ház előtt
hol tört cserépre száz-idők,
egy pillanat után.
Nem nézem azt, hogy távolodsz,
s nem gondolom: tán várni fogsz…
Esős tavasz, tavasz szemez – és mindig délután…
Csak állok itt: tavasz előtt, tavaszba’ benn, s után…
s foly’ könnyem, foly’, csak foly’ bután
– eső, tavasz után.

Kánikulában, a lombok alatt,
mikor éppen a Költő arra haladt,
és ballagott pont a Szajna felé:
hogy az Ősz beszökött – majd’ észrevevé…

Kánikula…, és a lomb fönn kong…
A Szent Mihály úton vele szembefutott:
találkoztak – az Ősz meg a Költő,
s valamit súgott akkor neki Ő.

(A Szajna felé ahogy ballagott,
dúltak lelkében a dallamok…
és jaj, még az Ősz is jött hirtelen,
– tréfásan: néhány falevelen.

Micsoda volt, mit az Ősz neki sugdosott?
A bús Költő ott mire gondolhatott?
Nem tudja – csak ő, s ami beleremegett…
meg tán szanaszét a falevelek

néhányan…) A nyár bele sem botlott,
hogy: „zümm, zümm” – a levél kacagott,
vele akkor az Ősz észrevétlenül…
egy perc – s Párizsból kipenderül.

Párizsban… Kánikula… Csak a lomb
sejthette: az Ősz az imént járt ott…
meg a Költő (éppen a Szajna felé),
s az út remegett, remegett még belé.

Volt egy találkozás,
mi nem volt, nem volt mégse…
Magamba’ mentem én,
tovább a szürke télbe.
A hó esett, esett,
de én nem vettem észre…
csak mentem így tovább:
„találkozás – de mégse…”
– tűnődve hó-úton –
„találkozás a télbe’…”
Nem-volt találkozás…
és én nem vettem észre.
Magamba’ mentem én
tovább, tovább… vagy mégse…
így volt talán. S a hó
esett, esett a télbe.

Mikor szíve ült ágán a Semminek:
kis teste hangtalan vacogott
– csak nézték, nézték szelíden,
köréje gyűltek a csillagok…

Szívem is, ha néha ül ott fent az ágon,
körötte semmi-levelek:
s a tavaszi semmi-lomb között
még az a néhány égitest se látja meg…

Álmodtam éjjel az álmodat:
egy tölgy alatt én sírni láttalak.
S az álmodba álmodtam magamat,
hogy ott látlak sírni egy tölgy alatt.

Hogy álmodért sírtál – álmodtam azt…
(mert ketten álmodtuk álmodat.)
De álomnak álmomban én magamat
álmodtam veled. A tölgy alatt

sírtál, és kerested álmodat,
mit én álmodtam, mikor láttalak
sírni ma álmodban a tölgy alatt…
Álmodban sírva – én álmodtalak.

Ne csodálkozz, kedves Tizian,
ha megmutatkozik lelki ambivalenciám,
s oly keserű vagyok néha, mint a cián,
mely most folydogál lefelé ott a Tiszán…
(S miatta pusztul a növényzet, s a halállomány.)

 Ne csodálkozz, kedves Tizian,
ha feladom hát minden intelligenciám,
mert legyőzött a lelki ambivalenciám,
s úgy tennék szívesen, mint az a cián:
most ott folynék lefelé én is a Tiszán…
(De még természetvédő is lennék talán,
hisz miattam nem pusztulna a növényzet,
s a halállomány.)

Megint, megint az est…
Kering neved körül,
s az esti fákra hajol a tél.
A tél, eső, s az est.

 A tél megint, megint:
megint az est veled.
És lebeg az est a bokrokon…
Az est, a tél, s eső.

Eső, megint eső…
A fákon ring idő,
hol álmodom, s az est kísér:
eső, az est, s a tél.

Nincs-volt, sohasem: távol-szerelem,
ring most egy volt-szerelem szívemen.
Fátyol-szerelem, lesz tán sohasem,
s játszik a fátyol szívemen régen.

Egyszer szerelem, egyszer sohasem.
Kire vársz? – szívemen szerelem szökken.
Szárnyas szerelem: árnyad idelenn,
árnyaddal kék lepkék szívemen.

Táncol egyedül szerelem – távol,
még nem feledem: havazás eleven
fátyol szívemen. Nem múlt fele sem,
és benn: szárnyas ősz… Mért keresem?

Pillangó – felelem –, volt-szerelem:
szívemen ring még, rám vár eleven,
fátyol-szárnyán emlék, ölelem.

Akkor katicabogárt fogtam sok tavaszon,
s gondtalan szomorodtam gondokon,
gyerek-bánaton:
régi éveken, volt-nyarakon.
Még rabul, ki voltam,
sirattam magam, gyerek-lelkemet,
s dacoltam, ha magány felkeresett.
Így éltem én sokat, kósza éveket:
kinevettem, s daloltam elfeledt korom.

S mostan – volt mi a múltban –,
hogy szabadultam, nem is tudom:
hová enyészett nyár, a régi kert?
Margaréta-fej, katicabogár…
Tavaszon tulipán, pázsiton a nyár,
hajnali tél vagy ősz… nem is tudom.

Most gyerek-lelkemet visszahozom,
ha néha bánat vinne perceket
– s talán még lehet! –
gondolom valaha–gyerek lelkemet.

Ha sorsod hív, mint szél faágról kér levélt,
hiába jött a végtelen, s helyet cserélt…
Hiába tűnt a múltba rég a bűvölet,
ha most is tölti perc szívem veled!

És rég miért lebeg előttem oly varázs,
hogy erre térsz, s az őszbe végtelen találsz?
Mitől reméllek egyre még – reménytelen,

(levél a szélt,)
ha most tudom,
csak sóhajom szédíti el szívem?

Kitárva nyíresek, ködök felett
még ősz ez itt – de néha megremeg:
szívembe az ősz közül a tél dereng,
s az ősz-nyomon a bánat hempereg.

Nyíresek felett kerestelek:
az ősz között – ma még. De télbe lett
ködök nyomára szívemen pereg
a bánat. És belém, belém temet.

A nyíresek nyomán a szívemet
– keresselek – nem hagyja azt se meg
a bánat itt: magába rejt veled.

S hiába ősz, még ősz ez itt.
Ha néha megremeg, nyomára tél pereg.

Sok ősz-napok között sodorta el
eső az arcodat novemberen –
az ősz, a bánat és az esti fák
mégis maradtak, léttelen, velem.

S hogy arcodat eső, s az esti fák,
napok között sok ősz sodorja el...
Az újra, mindig-ősz, novemberen:
lefesti minden este őt nekem.

Ha gondolok feléd, ha nem
– valami különös ez – velem
tekinteted, s a lelkemen
eső pereg, én így hiszem.

Hiszem, ha nem: a gondolat
szünettelen. Egy esti nap,
valami különös ősz alatt…
- tűnődöm így, s szavam marad.

Egy esti nap – de különös ez -
november alkonyán szemez
a szürkület; s az őszi kedd
tekinteted találta meg.

Különös alkonyon, lehet,
eső a lelkemen pereg.