Eső a lelkemen

Akkor katicabogárt fogtam sok tavaszon, s gondtalan szomorodtam gondokon, gyerek-bánaton: régi éveken, volt-nyarakon. Még rabul, ki voltam, sirattam magam, gyerek-lelkemet, s dacoltam, ha magány felkeresett. Így éltem én sokat, kósza éveket: kinevettem, s daloltam elfeledt korom.S mostan…

Ha sorsod hív, mint szél faágról kér levélt, hiába jött a végtelen, s helyet cserélt… Hiába tűnt a múltba rég a bűvölet, ha most is tölti perc szívem veled!És rég miért lebeg előttem oly varázs, hogy erre térsz, s az őszbe végtelen találsz? Mitől reméllek egyre…

Kitárva nyíresek, ködök felett még ősz ez itt – de néha megremeg: szívembe az ősz közül a tél dereng, s az ősz-nyomon a bánat hempereg.Nyíresek felett kerestelek: az ősz között – ma még. De télbe lett ködök nyomára szívemen pereg a bánat. És belém, belém…

Sok ősz-napok között sodorta el eső az arcodat novemberen – az ősz, a bánat és az esti fák mégis maradtak, léttelen, velem.S hogy arcodat eső, s az esti fák, napok között sok ősz sodorja el...Az újra, mindig-ősz, novemberen:lefesti minden este őt nekem.

Ha gondolok feléd, ha nem – valami különös ez – velem tekinteted, s a lelkemen eső pereg, én így hiszem. Hiszem, ha nem: a gondolat szünettelen. Egy esti nap, valami különös ősz alatt… - tűnődöm így, s szavam marad. Egy esti nap – de különös ez -…